Ugyan a versenyzős korszakom már régen véget ért, de az országúti kerékpárok kompromisszumnélküli merevségéről, gyorsaságáról és mindenről, amit ez a műfaj ad azóta is ritkán és nehezen mondok le. Pedig nem egy világjáró bringás videóját nézegettem már végig, szóval hosszú évek óta piszkál a gondolat, hogy én is többnapos bringatúrára menjek. A korlátozó gondolataim azonban folyamatosan megakadályoztak abban, hogy bármit közeledjek ehhez a vágyamhoz. Előttem volt a felmálházott trekking, az egyenes háttal ülés… Akkor akár mehetnék autóval vagy vonattal is…
De mi a helyzet a gravel kerékpárokkal? Őszintén szólva a vastag gumis, maraton geometriás, csálékormányú országútik körüli túlzott hype-tól a kezdetektől borsózott a hátam, és különösen elmebetegnek tartottam a bikepackingelést is azokkal az ágyúcsőszerű zsákokkal a nyereg mögött. Kész szerencse, hogy a munkatársaim rávettek, hogy mégis menjek el egy gravel bringás túrára – és külön köszönet a Bringalandnek a Bianchi Arcadexért, amit a megtérítési kísérlethez adtak kölcsön. Na, de sikerrel jártak?
A gondos felkészülés az élmény felét adja
Nem a saját zsémbes ellenállásom jelentette a legnagyobb problémát. A túra előkészületeire mindössze egy hónapunk volt. Ha nem egyedül mész hosszabb útra, fontos a kezdetek kezdetén megállapodni bizonyos minimumokban, hiszen így nemcsak a tervezés lesz könnyebb, de később is egyszerűbb lesz meglátni a túrában a szépet, amikor a jó barátságot az ötfokos kora tavaszi zivatar teszi próbára. A mi minimumaink a következők voltak
· négy napunk volt a túrára
· szerettünk volna legalább egy nagyobb (1000-1500 méteres) hegyet megmászni, de belehalni se szerettünk volna a terhelésbe
· lehetőleg keveset szerettünk volna aszfalton, autók között tekerni
· a változékony időjárás miatt a sátrazást elengedtük
· nem akartuk, hogy a szabadság fele utazással menjen el
Ezekből a szempontokból alakult ki végül a Graztól Bécsig tartó 274 kilométeres, 3542 méter szintet tartalmazó túránk a Rax lábát és a Semmering hágót érintve. Eredetileg a hatos számú Eurovelóból indultunk ki, de onnan, hogy sikerült lefixálni a gravel bringát, kis túlzással csak elég volt a Komoot segítségével a két végpont között terveztetni egy útvonalat és a sokszoros finomhangolás után már meg is volt az útvonal. Önmagában ebbe sok hétnyi munkát beletettünk, külön bejelöltük a látnivalókat, boltokat és éttermeket is. Ezek mind rajta vannak a térképen amúgy is, de amikor már úton van az ember, rengeteget számít, hogy fáradtan, akár elázva, bizonytalan mobilinternettel nem azzal megy az idő, hogy szelektálja az ember a látnivalókat.
Nagyon fontos, hogy egy ilyen túrán lehetőleg mindenkinél legyen olyan eszköz, amin tudja követni az útvonalat. Egész napokat a másikra utalva lenni kicsit frusztráló térképes és térképnélküli bringás számára is. Egy nagyon alap, akár monokróm kijelzős Garmin, vagy Bryton is elég, a lényeg, hogy ne kelljen mindig a másikra támaszkodni. Pro tipp: mára mindenkinek lapul a lakás valamelyik fiókjában egy-egy régebbi okostelefon. Arra elég rádobni egy Locust, aztán repülő üzemmódban az is kibír egy napot valószínűleg.
A kocka igazán a szállások lefoglalásával lett elvetve. Minden szállásadónkkal előre lebeszéltük, hogy a bringáinkat a házban szeretnénk tárolni. Ezt erősen ajánlom mindenkinek, hiszen mindenki tök kedves és segítőkész volt, ráadásul így egy konfliktusforrást is előre kezelni lehet.
Hogyan készülj fel egy többnapos bringatúrára négy hét alatt a nulláról?
Az útvonalunk tehát kezdett formálódni, már csak az erőnléttel kellett kezdeni valamit. Már elmúltak azok az idők, amikor van motiváció a téli bringázásokra, így pont negyedéves, szinte teljes kihagyás után kellett felszedni némi állóképességet. Tovább nehezítette a helyzetet a munka és a korai sötétedés is.
Négy héttől csodát nem kell várni, de annyit el lehet érni, hogy legalább minimálisan hozzászoktassuk a szervezetünket a sorozatterheléshez. Az okosok azt mondják ilyenkor, hogy ha keveset megyünk, de viszonylag nagy intenzitással, az is rengeteget tud számítani. A szervezet már heti kétszer másfél két órától is adaptálódik, főleg, ha rendesen ki is pihenjük a terhelést. Én a viszonylagos rendszeresség és a szintgyűjtés mellett arra fókuszáltam, hogy rendesen lenyújtsak minden edzés után, és semmiképpen se terheljem túl magam, hiszen a gyenge szervezet könnyebben megbetegszik, és akkor ugrott a bringás nyaralás.
Az volt a tervem a rövid felkészülési időszak alatt, hogy a blokk végére legyen legalább egy olyan bringázásom, amikor a várhatóan legkeményebb napot (80 km/1200 m) szimulálom. Ez nagyjából sikerült is, ami azért is volt fontos, mert ezek után már elhittem, hogy a szabadságom nem túlélőtúra, hanem élvezetes bringázás lesz.
Nincs pakolás kompromisszumok nélkül
A gravel kerékpározás csak a többnapos bringatúrákkal nyer teljes értelmet. A különböző gyártók már teljes palettákkal igyekeznek kiszolgálni az új divathullámot. A kerékpárok nemcsak szélesebb gumikat, kényelmesebb nyeregpozíciót adnak, de plusz táska és kulacsfelfogatási pontokkal is ellátják a vázakat és a villákat. Így nem kell hátizsákkal a hátunkon szenvednünk, cserébe viszont erősen limitáltak a pakolási lehetőségeink. Ez különösen a mi esetünkben volt problémás, hiszen márciusban még meglehetősen változékony az idő, így kétszer annyi cuccot kellett elpakolni, mint nyáron. Több próbapakolás után, erős kompromisszumok árán (például csak bringás cipőt vittem) nagyjából három kilóval lett nehezebb a bringa összsúlya, ami elég bíztatónak tűnt. Ehhez egy kisebb kormánytáska, egy alsó és felső váztáska, valamint egy nagyobb nyereg mögötti táska kellett. A súlycsökkentésben a racionalizálás mellett sokat segített az is, hogy amit csak lehetett, megosztottunk egymás között. Nem kellett két fogkrém, tusfürdő, defektjavítószett és pumpa, de elsősegély cuccokban és powerbankben is közösködtünk. Amiből csak lehetett miniatűr utazószettet vásároltunk (drogériákban a legtöbb dolgot be lehet szerezni).
Na, és milyen volt cuccokkal tekerni? Van értelme a gravel kerékpárnak?
Döbbenetes, de egyáltalán nem volt rossz. Erre a harmadik napon jöttem rá, amikor már a sokadik ezres hegyről gurultam le, és közben egyszer sem jutott eszembe, hogy háromkilónyi cucc lobog a bringa körül. Különösen a nyereg mögötti táska lepett meg, amitől előzetesen szörnyű kilengést vártam, de olyan jól hozzá lehet szorítani a nyeregpálcákhoz, hogy még kiállva tekerve sem volt zavaró az élmény.
És igen, azt hiszem volt értelme gravel bringát választani. Egy hosszabb túrán igenis szempont a kényelmesebb vázgeometria, és egy-egy kavicsosabb lejtmenetnél magabiztosabban lehet lefelé haladni a furcsa kormánykialakítással. A gravelre kitalált gumik is megleptek, hiszen kellő magabiztossággal tudtam közlekedni még saras talajon is, de mellette nem éreztem azt, hogy aszfalton nem lehet haladni. A túránk nagyjából fele vezetett erdei murvás utakon és olyan csodálatos, eldugott helyeken jártunk, amelyeket aszfaltúton nem nagyon találni. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen autó sem zavarta utunkat.
Összességében tényleg sikerült jobban megérteni a gravel bringák létjogosultságát és már elhiszem, hogy valóban el lehet menni úgy egy többnapos kerékpártúrára, hogy annak klasszikus értelemben véve is van sportértéke. De hová fogok rakni még egy bringát a lakásban?
