https://gfstradebianche.it/en/
A 3T kerékpár márkánk népszerűsítésére a KLND-vel kötött együttműködésünk keretén belül, Marcival idén tavasszal megint Olaszország felé vettük az utunkat. Most nem a Giro-ra mentünk szurkolni (Magyar Kanyar), hanem a Strade Bianche-ra, majd másnap résztvevőként a Strade Bianche Gran Fondo-ra. Velünk tartott még az aranykezű "kameramenünk" Szabó Bence, a MaKeTuSz-tól Pénzes Böbe és a tolatások nagymestere Nagy "Zurück" Zsolti.
Egy kb. 9-10 órás, szinte végig autópályás utazást követően ott is voltunk péntek éjszaka a Toszkán paradicsomban. Az éjjeli érkezés miatt csak az autónk fényszórójának fényei engedték sejtetni, hova is kerültünk és mi vár ránk másnap reggel… Hiába a késői érkezés, nem is húztuk tovább és nem voltunk restek a nappal együtt felkelni és megcsodálni, kiélvezni az első sugaraival a táj minden szépségét! Órákig vagy nem túlzás, ha azt mondom, hogy napokig tudtunk volna gyönyörködni a táj mesebeli szépségében. Zöld dombok, kopár szikla süvegek, szőlősorok, a völgyben megbúvó tavak, legelésző őzek, a ház körül leskelődő rókák tárultak a szemünk elé… szó nélkül gyönyörködtünk, de sajnos ezen a hétvégén az idő nagy ellenségünk volt…
Úgyhogy egy gyors reggelit követően kis csapatunk útra kelt, hogy Siena belvárosában felvegyük rajtszámainkat, és ezt követően egy kis belvárosi dolce vita után elmenjünk és megnézzük a “PRO-kat”, hogy kell(ene) felmenni a murvás 15-18%-os emelkedőn 100-140 km megtétele után.
A belvárosba hárman bringával érkeztünk a videós különítményünk autóval. Hiába a 6500 (!) nevező a Gran Fondo-ra a rajtcsomag átvétele 10 percet sem vett igénybe, nehezebb volt odatalálni, mint átvenni a rajtszámot. Közben a várban már ment a csapatbemutató, egy-két nagy csapat mellettünk gurult el a pódium felé. A nevezés 112€ volt és a rajtcsomag ennek megfelelően is volt összeállítva! A nevesített mez rajtszám illetve bringa rajtszám mellett kaptunk direkt erre az alkalomra egyedi (külön női és férfi) design-nal készített Sportful mezt, egy Sportful mellényt, nyaksálat, két kulacsot, egy iso ital port, energiaszeletet, protein krémet (!), külön száraz és nedves időre való láncolajat, mindezt egy táskába csomagolva. Akinek van összehasonlítási alapja, tudja, hogy ezt hova tegye. :-)
A csomagátvételt követően beültünk egy hangulatos kis helyre, hogy együnk, igyunk, élvezzük a hely varázsát. A helyiek 10-, 11-kor kiülnek a teraszokra, beszélgetnek, isznak egy kávét, gyomorkeserűt, a fiatalok esetleg egy-egy pohár sört, bort és hagyják, hogy a napsugara melegítse a testüket. Azt hiszem ez a "dolce vita", amit kicsit mi is kiélvezhettünk... Jó pár órát el tudtunk volna itt és így tölteni, de az idő továbbra sem volt a barátunk, csak rohant és nem hagyta, hogy sokáig belefeledkezzünk a pillanatba, úgyhogy egy röpke óra után megint nyeregbe pattantunk és Zsolti által javasolt, a verseny utolsó murvás szakasza felé vettük az irányt. A mai bringázásoknál kóstolót kaptunk az emelkedők stílusából, meredekségéből (néhol 16-18%). Meredek, lendületes, "támadható" emelkedők ezek, de más ez 30-40 km-en, és teljesen más kávéház 140 km-en, de erről kicsit később... Ahogy kiértünk a helyszínre sikerült az emelkedő teteje körül egy szuper helyet befoglalni, ahonnan beláttuk a murvás szakasz 80%-t. Ahogy megvolt a helyünk, még elmentünk gurulni ott a környékre 2-3 km-en belül, megcsodáltuk a tájat és bejártuk a pályát, hiszen ez a mi track-ünknek is része volt. Két óra után már kiültünk a dobtetőre a fűbe, elővettük a Peroni söreinket, megszabadultunk a cipőktől, zokniktól, sőt a pólóktól is, és élveztük a meleg napsütést a hűvös sörrel. Előkerültek a telefonok és a Eurosport appokon keresztül online követtük az eseményeket... Erik próbál felugrani a szökésre… Atti agresszíven támad, próbálkozik végig, ott van az elejében! Aztán megindult Pidcock az üldözők, köztük Atti, aki megpróbált felugrani (!), ott vannak mögötte, tolják, ahogy kell. Őrület volt, és ahogy közeledtek a verseny utolsó szakasza felé, hozzánk, fokozódott nálunk és a versenyben is a feszültség! Aztán meghallottuk a helikoptereket, jöttek a felvezető autók, motorok... zsűri kocsi, gyors motor, kamera... szünet... aztán a domb alján beesett a lejtő aljára, az emelkedő elejére a szökevény Pidcock valami olyan tempóval, ami felfoghatatlan! Egy pillanatra megállt a levegő! Aztán kiszakadt mindenkiből a HUHHH!!! És utána beindult az őrjöngés, a buzdítás, az ÁLÉ, ÁLÉ!!! Felfelé is olyan tempót mentek 140 km után is, ami egy átlagember, de még egy átlag bringás számára is hihetetlen. Mint mikor először láttam élőben F1-t, ahogy bevették 100-150 között a kanyart! Üvölt belül egy hang, hogy sok, sok, sok!!! Aztán elfordul gond nélkül... ugyanez, ahogy jönnek le, fel, nézed és nem hiszed el, amit látsz, hogy a motoros lekerülik a murván a bringával, vagy úgy jönnek felfelé, mint én lefelé (se!)... felfoghatatlan!
Ahogy elment a mezőny utána mi is nyeregbe pattantunk és visszamentünk a szállásunkra, pihenni és felkészülni a másnapra. Úgy döntöttünk, hogy nem éttermezünk, hanem főzünk és Böbének köszönhetően egy isteni carbonara spagettivel töltöttük fel a szénhidrát tartalékainkat. A naplemente és a toszkán bor csak hab volt a tortán.
Eljött a Gran Fondo napja!
Csomagolás, kocsiba bepakolás, lévén verseny után már nem megyünk vissza a szállásra, hanem hazafelé vesszük az irányt. A bringák berakása után kicsit késve indultunk, de úgy számoltunk, hogy a 8 órás rajt nem egy szentírás, a 6500 résztvevőt tuti nem tudják egyszerre elengedni. Végül 8 óra előtt kb. 5 perccel estünk be Siena főtere alá, ahonnan kerülő úton tudtunk felmenni a rajt pozícióba, hiszen már a lefelé vezető utak le voltak zárva, értelemszerűen még bringával sem lehetett felmenni a forgalommal, a mezőnnyel szemben. A visszaszámlálás legvégére a 3, 2, 1-re értünk fel! :-D Aztán vártuk, hogy meginduljunk... ekkor döbbentünk rá, hogy rajtszámnak megfelelően 1500-2000 fős csoportokat engednek el minket, így kb. 15 percet vártunk még és volt időnk asszimilálódni...
A táv közel 140 km volt, több mint 2200 m szintemelkedéssel, 41 km murvás szakasszal tarkítva. Az előző napi tapasztalatok alapján tudtuk, hogy a reggel 8 órai induláskor még karcos lesz a levegő, lévén ilyenkor 1-2 fok van, de ahogy elkezd a nap feljönni, pillanatok alatt felmelegszik a levegő és 9-10 óra körül már 8-10 fok felett lehet a hőmérséklet, ami délutánra simán felmegy 15 fok fölé. A rajt utáni lejtmenetben hűvös is volt, az 1-2 fok csípett rendesen, Marci kesztyű nélkül próbálta átvészelni ezt az időszakot több kevesebb sikerrel... Ennyi ember között, egy mezőnyben tekerni frenetikus érzés. Visz magával a mezőny, ahogy néztük Marcival, az első két órában 30 feletti átlagot mentünk. Jól pörögtek a lábak, vitt a tömeg. Az első murvás szakasz még sík volt, és azt gondoljuk ez nem véletlen, hogy a mezőnyt szoktatták a körülményekhez és nem egyből egy durva emelkedőre, lejtőre engedték rá a sok embert... Létezik egy „pálya” közlekedési kultúra, jobb szél a lassú sáv, mondjuk 150-180 watt alatt, a középső a haladó (250-300 W), a bal szél a gyors sáv, ott 400 W fölött kenték, és jött a "Giusto! Giusto!" Folyamatosan észnél kellett lenni és figyelni, de egy peloton ezzel jár. Egy Gran Fondo van, akinek verseny, van, akinek teljesítmény túra 6500 ember között... mi ez utóbbit választottuk, megpróbáltuk saját tempóban letolni és élvezni. Jó volt, mert hárman Böbével, Marcival kb. egy tempót tudtunk menni, folyamatos "Böbe!? Gyuri!? Marci!?" kiáltásokkal kerestük egymást a mezőnyben és tartottuk a "hang lokátorral" a kapcsolatot. Az első frissítőpont 33 km-nél, a második 75 km környékén, a harmadik kb. 115 kilinél volt. Az útvonal csodás, tényleg libabőrös szakaszok vannak benne. A rengeteg rider, a fehér murvás, fasorokkal tarkított zöld dombok, a völgyek felejthetetlen élményt nyújtanak! Ezek a szakaszok igazán gravel bringáknak valók, az országúti 25/28C gumikkal nem annyira kompatibilisek. Az általunk használt 3T-ken 35C (Pirelli Cinturato Gravel M TLR), 38C (Specialized Pathfinder Pro TLR) és 40C (Continental Terra Trail TLR) gumik voltak, amik nagyon jól működtek aszfalton is, de főleg ezeken a murvás részeken, mind felfelé, mind lefelé.
A peloton és a táj nyújtotta szépségekbe könnyű belefeletkezni... Az első két órában a 30 km/h feletti átlag és a sok élmény meghozta az eredményét és a második frissítő ponton éreztem meg, hogy nem ittam eleget. A kajára próbáltam figyelni, de sajnos a reggeli is kimaradt (nem túl profi) és ami talán ennél is nagyobb baj volt, hogy az első 75 km-en 1 L folyadékbevitelem volt, ami szégyen. Nem először megyek ilyen távot, de a sok inger, a peloton, a látvány, a környezet, és a kezdetben alacsony hőmérséklet pl. el tudja terelni az ember figyelmét a szükségletekről, főleg, ha még pörög is a láb... Ha már egyszer megtörtént, nincs mit tenni... Hiába vittem be elég szilárd tápanyagot, nem tud felszívódni. Sajnos ezt egy kicsit elmértem... előfordulhat bárkivel, tanulni kell belőle. Így az utolsó 45-50 km-en már nem tudtam azt a tempót tartani, amit korábban, kicsit le-leszakadoztam sajnos Marciéktól. Érdekes módon az emelkedők még ekkor is jobban mentek, de a sík, lankás, tempós szakaszok már szenvedősebbek voltak. Az utolsó murvás szakaszon, ahol Attinak is szurkoltunk mért szakasz volt nekünk is, ott még felértem megint a 16% tetején a többiekre, de a lankás részeken megint csak tisztes távolságban lobogtam mögöttük. Saját tempóban tettem a kereket, akire tudtam, hogy ne tűnjek el végleg a süllyesztőben. Ettől függetlenül élveztem minden méterét a versenynek, és ezekben a nehezebb pillanatokban is az jutott eszembe, hogy ilyen környezetben szenvedni is "arany"! :-)
Az utolsó 115 km-s frissítőn, betoltam mindent, amit találtam és a maradék 20-nak úgy vágtam neki, hogy tudtam, ez már jobb nem lesz. Elhagytuk az utolsó murvás szakaszt, jött az aszfaltos rész, megláttuk a város. Itt volt a városba felvezető aszfaltos út, ahol még beköszönt a rég látott rossz szomszéd, a görcs, és hogy tovább fokozzam a bajt, leszálltam a bringáról. Alap, hogy nem szabad leszállni, ha nem muszáj. De mire eszembe jutott késő volt. Végül vissza szenvedtem magam a nyeregbe és neki vágtam az utolsó 7 km-nek. A belvárosba beérve már sokkal jobb volt, megjelentek a kis térköves utcában a szurkolók, akik minden bringást biztattak, aki ott ment el előttük, mint a nagyok... Az utolsó 16% emelkedő tetején megláttam Böbét és meghallottam Marci ismerős hangját, aki az emelkedő tetejéről szurkolta végig a (valószínűleg) bólogatós mászásomat. Nem látszott az öröm még az arcomon, de nagyon jól esett ismerős hangot hallani és sokat segített, hogy ki tudjam tekerni. Teljesen más kávéház 136 km és 2200 m szint után felmenni, mint előző nap, amikor volt 25 km a lábunkban és 500 m szint... ez most kiderült. A téren napsütés, adrenalin, mosolygós baráti arcok vártak, mindeközben a speaker a nevünket tolta a mikrofonba... Megvan! Bent vagyunk! Mindannyian, épségben, mosolygósan, adrenalintól fűtve és egy kicsit fáradtan, ami abban a pillanatban el is illant, ahogy átgurultunk a célvonalon.
Mosolygó hostessek akasztották a nyakunkba a jól megérdemelt érmet. 5 óra 42 perc/139 km/2254 m szint 24,4 km/h átlag. Előző nap beszélgettünk az autóban, Marci kérdezte, mit várunk, én 6 órán belül szerettem volna megjönni, ez sikerült, úgyhogy maximálisan elégedett voltam és boldog. Csak a miheztartás végett, a legeleje 3:50'-n belül jött meg! ???
Az utazás előtt nem volt minden zökkenőmentes, és ahogy Pidcock igen, úgy én annyira nem voltam rendben a "két fülem között", talán ez is okozta a kis frissítési malőrt, de ez azért bőven kezelhető volt. Óriási élmény volt, egy igazi bakancslistás sztori, amit mindenkinek, aki csak kicsit is kötődik a bringázáshoz, ajánlani tudok. Látni a legnagyobbakat, szurkolni a hazánk fiainak, akik gyönyörű versenyzéssel még izgalmasabbá tették és teszik a nívós versenyt (ezúton is köszi Valter Atti és Fetter Erik!), majd másnap ugyan azokon az utakon próbára tenni magunkat felejthetetlen, örök emlék marad.
Várom már a KLND Gangel Marci és Szabó Bence által készített videót, hogy az ugyan friss élményt számomra még tovább fokozza, számotokra pedig az írásos és minimális képi anyag mellé társuljon egy profi, magas minőségű mozgókép anyag is, ami biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban átadja a feelinget!
Ezúton is köszönöm Bringaland a lehetőséget, az útitársaimnak a sok élményt, örök emlék marad!
Gracie mille Strade Bianche / Strade Bianche Gran Fondo!
Köszönjük KLND, Gangel Marci, Szabó Bence az együttműködést és a képanyagot!
