Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

3T Magyar Kanyar – A tényleg nagy KLND!

3T Magyar Kanyar – A tényleg nagy KLND!
Mint sokan azt a FB oldalunkról tudjátok május végén a KLND-s srácokkal közös szervezésben kitaláltuk, hogy a 3T bringa márkánk promotálása keretein belül kitekerünk a Giro utolsó előtti király szakaszára, a Passo Fedaia-ra. Most leírom a rövid történetét a dolgoknak, kicsit betekintést kaphattuk a kulisszatitkokba, a szervezésbe.

Az eredeti terv egy „Giro hajsza” munkanéven futott, és az alap ötlet részünkről az volt, hogy a magyar rajtot követően, azzal egyidőben elindulva, letekerünk a 4. szakaszra, az Etnához, a befutóra. Ez több, mint 1500 km lett volna egy Bosznia – Montenegro – Albánia útvonalon, majd komp segítségével hidaltuk volna át a tengeri akadályokat Olaszország felé… Gangel Marci tapasztalt és tanult leendő útitársam, a KLND-s csapat oszlopos tagja volt az útvonalfelelős és szervező a projektben. A tervezés, számolgatás hamar világossá tette számunkra, vagy inkább számomra, hogy ez egy elég lehetetlen küldetés… 4, 4 és fél nap alatt több, mint 1500 km-t tekerni… ez tényleg egy hajsza lett volna a legdurvábból. 
De itt jött a zsenialitás! Marci kikukázta az alapelképzelésünket és újra gondolva a projektet a „hajszából”, a budapesti rajtot és az itteni piros – fehér – zöld „rózsaszín álmot” átköltöztetve a Dolomitok közé, megálmodta a „Magyar Kanyar” szurkolói pontot! A Passo Fedaia a Dolomitokban sokkal teljesíthetőbb és reálisabb célnak tűnt 4, 4 és fél nap alatt teljesíteni, mint a korábbi elképzelésünket. A táv így is több, mint 870 km volt és 9 000 m szintemelkedéssel. Az elképzelés napok alatt realizálódott és megvoltak a sarokpontok, már csak a vállalkozó szellemű csapatra volt szükség. Végül is erre a nagy kalandra ketten vállalkoztunk, két napra kiegészülve egy harmadik útitárssal. 

 

1. nap:

A rajt május 24-én reggel volt Budapestről, Marcinak a Hősök teréről, én Budafokon csatlakoztam hozzá, mert a reggeli esőben nem láttam értelmét plusz másfél órát áztatni magam egy oda-vissza tekeréssel, hiszen arra jött az útvonal. Az első napunk tehát Budapest – Balatongyörök volt, végül 213 km/1 687 m szintemelkedéssel. Az útvonal jelentős része a BU-BA kerékpárúton ment, hol a kész, makulátlan útburkolaton, hol a félkész, gravel kavicsos nyomvonalon, munkagépek között szlalomozva. Az utunk zökkenőmentes volt az első napon. A reggeli eső hamar elállt, sőt, utána már az erős napsütéssel küzdöttünk. A Bu-Ba egy kimondottan szép útvonalnak mondható, de az biztos, hogy nem egy családi tekerés fog áldozatul esni az útvonalban lévő szintkülönbségnek. Már a Velencei tóig is elég húzós túra lehet egy csak hétvégén bringázó család számára… de ez majd legyen egy külön sztori. Amint elhagytuk a Velencei hegységet, szépen lassan begurultunk a Balaton-felvidék dombjai közé, ami szerény véleményem szerint Magyarország egyik legszebb tájegység. Élveztük a csendes tekerést és a gyönyörű látványt Veszprémtől Szigligetig, ahol elénk tárult a „magyar tenger” látványa. Szigligettől a part mentén értük el első napi kempingünket Balatongyörökön. Itt várt a KLND csapat „kamerákon túli” része, azaz Bence, Kristóf és Robi. A sátrak felállítása után egy zseniális tonhalas tésztával utána pedig egy korsó sörrel zártuk le az első nap 213 km-t. Az esti protokoll része volt az aznapi Giro szakasz összefoglalójának megtekintése…
 

 

 

2. nap:

25-én szerdán reggel úgy indultunk el, hogy szinte biztos volt, hogy aznap nem ússzuk meg szárazon a napot… pedig a leghosszabb napnak néztünk elébe, Balatongyöröktől – Mariborig, 226 km és majdnem 2 000 m szintemelkedés várt ránk. Ami segítség volt, hogy Hévíz magasságában csatlakozott hozzánk ideiglenes útitársunk, Szerző Peti, aki egyéb elfoglaltságai miatt a szerdai és csütörtöki nap tudott velünk tartani. Hamar kiderült, hogy egész jó kis csapat voltunk így hárman, nekem úgy tűnt, hogy nem voltak nagy különbségek köztünk, mindenki számára megfelelő tempót tudtunk így menni hármasban. Hévíz után egyből volt egy kis kalandunk, az útvonalterv szerint egy útvonal rövidítés során egy erdei ösvényre kerültünk, ahol a földút gyorsan átcsapott derékig, majd mellig érő csalános, bozótos ösvénybe. A 3T gravel bringáknak ez még nem lett volna feltétlenül akadály, de Peti egy Specialized S-Works Tarmac nyergében ült, ami 25C gumikkal, karbon kerekekkel volt szerelve, nem éppen egy gravel setup. Éppen ezért személyemben egy felderítőt küldtünk előre, kiderüljön mennyire gáz a helyzet, mert elvileg csak pár száz méter volt ez a kellemes kis „vérserkentő” növényzettel dúsított környezet. A GPS nem tévedett, valóban csak 1500 m körül volt ez a nehezített útszakasz, így Peti tökös gyerekként bevállalta és sírás nélkül leküldte a 25C Schwalbe Durrano gumikkal ezt a nehezített útszakaszt, ráadásul defekt nélkül. Mint utólag mondta, azért készült hasonlóra, ezért választott egy komolyabb, defekt tűrő külsőt, még ha országúti is volt… Bevált. Ezután a kis kalandunk után megcéloztuk az Őrség lenyűgöző tájait és utunkat a szlovén határ felé vettük. Próbáltunk egy jó átlagtempót menni, de az őrségi dombok bevallom, nekem annyira nem feküdtek. A sok kis fel-le nem a jó átlagtempó barátja… A határ közelében 120 km környékén már úgy éreztem, kezdek elfogyni… A határátlépés előtt egy gyors kulacstöltés volt, ment bele a szokásos SIS coffeines cola pezsgőtabletta illetve a másikba a szokásos Elite Active (https://www.nutridepo.hu/Healthspan-Elite-Activ-Hydrate-pezsgotabletta-40db-Piros-gyumolcs) pezsgőtabletta. Vizet szinte soha nem iszom, főleg nem 2 óránál hosszabb túrákon. Ez a kis koffein és pillanatnyi szünet megint segített, illetve a tény, hogy már elhagytuk kishazánkat. Érezhető minőségi változás volt az útburkolat tekintetében (is) – ennek leginkább Peti örült  -, de a kertek rendezettsége is szinte zavaróan pedáns volt. Minden porta előtt dolgoztak a robotfűnyírók és makulátlan hosszúságúra vágták a füvet. Én jobban szeretem, ha valami kicsit természetesebb, vadregényesebb. Magyar.  De a rendezett környezett fölött már gyülekeztek a viharfelhők… :-O Tudtuk, hogy szembe kell néznünk velük, de igyekeztünk pozitívan hozzáállni a sztorihoz és ezekkel a gondolatokkal elodázni az elkerülhetetlent. Úgy voltunk vele, ha nem 5-6, hanem csak 2-3 órát kell maximum esőben tekerni, akkor jók vagyunk. Egy ideig egész jól bejött, követtük, néztük a viharfelhők mozgását és lavíroztunk köztük. Délután 3-4 óráig jól sikerült, mentünk, amíg lehetett, akkor viszont már tudtuk, meg kell állnunk, mert itt már csak a hütte adhat menedéket, tápanyag utánpótlást a továbbiakhoz. Leszakadt az ég, amíg ettünk, de hamar továbbállt és mi újra nekiindultunk, mert még több mint 70 km volt előttünk. Próbáltunk a hátralévő után is szárazon megúszni, de egy idő után tudtuk, nem tudunk tovább kivárni, mert ránk fog sötétedni, nincs mese, menni kell. Innen kezdődött az embert próbáló feladat, ca. 2-3 órát a szakadó esőben letolni… itt már nem voltak nagy szócsaták, hahotázások, esőkabátban, fejleszegve tekertünk egy 30-s átlagtempót, mentünk, ahogy tudtunk, nem volt megállás. Este 8 után, fél 9 körül értünk be Mariborba, természetesen a kemping a település túlsó végén volt. Itt értesültünk előörs csapatainktól, hogy a kempingbe nem fogunk tudni mit enni, mert mire oda érünk, minden zárva lesz, ezért a szállástól 3 km-re lévő „makdonáld kegyeire” bíztuk magunkat. Első blikkre jó ötletnek tűnt, mert a 3 óra eső tempó pl. belőlem nagyon sokat kivett, éreztem, hogy kell az utánpótlás, de ott visszanyalt a fagyi. Gyorsétterem ide vagy oda, közel 20-30 percet töltöttünk bent a vizes ruháinkba, ez elég volt ahhoz, hogy teljesen kihűljenek az izmaim, leálljon a rendszer, ráadásul az emésztés további energiákat követelt, ami pokollá tette azt a kis utat a kempingig! Szó szerint vacogó foggal kellett a 10-12 fokos esőben visszaülni a nyeregbe és megpróbálni bemelegíteni újra az izmokat. Közben beesteledett és az esőben igencsak korlátozott látási viszonyok között igyekeztünk megtalálni az aznapi célállomásunkat. A szlovén autósok legalább annyira toleráns társaknak bizonyultak, mint oly sok esetben a magyar kollégáik, centizgettek, dudáltak, lecsaptak, sikerült az amúgy sem egyszerű körülményeket tovább nehezíteniük. Egyikük egy kereszteződésben majdnem el is trafált. Ott már éreztem, hogy kezd betelni a pohár… de aztán egy sötét kis udvaron megláttunk egy pislákoló kis fényt és elhangzott Marci szájából a várva várt mondat: „Itt a kemping, megérkeztünk.” Tényleg embert próbáló nap volt, de az ugyan kinti, de melegvizes zuhany és a száraz ruha pillanatok alatt megdobta a komfortérzetünket és helyreállította a kedélyállapotunkat. A 226 km és 2000 m szint 3 óra esős tekeréssel a végén tényleg jellemformáló kis nap volt, jó volt nyugovóra térni…

 

3. nap:

Május 26-a, csütörtök. Mariborból egy kicsit vizes lábbelikben, de száraz ruhákban vágtunk neki a harmadik napunknak, ami elég szép panorámával és egy kicsit szárazabb kilátásokkal kecsegtetett. A Dráva partjára csapódva, a folyó mellett folytattuk utunkat egészen a célállomásig, a Faaker See partjáig. A folyópart és a völgy tényleg festői hátteret biztosított kis csapatunk számára, amiből profi fotós és videós egységünk, Bence, Kristóf és Robi is profitált főleg a Völkermarkter Stausee környékén. Utunk majdnem zökkenőmentesnek volt mondható, attól eltekintve, hogy egy folyóhíd le volt zárva, így kerülnünk kellett, volt egy fapallós függőhíd átkelésünk is olyan 40-50 méter magasságban, amin a tériszonyom kíséretében igen „ánusz szűkítő” volt átkelni, úgy, hogy a pallók hosszában voltak lerakva és közte 2-3 cm-es rések voltak… :-O, de megoldottuk, -tam. Volt egy falomlás a már említett Völkermarkter Stausee előtti részen, ahol a bringaútra omlott a felette tornyosuló sziklafal… Marcit ilyen apróságok nem tántoríthatják el a tovább haladástól, mivel láttuk, hogy kb. 30-40 m-ről van szó, vállra kaptuk a gépsárkányokat, és megmásztuk a kisebb darabokra tört sziklaköveket. Az előzőnapi jellemformáló tekerés után igazi felüdülés volt a folyóparton, a völgyben, napsütésben tekerni. Ahogy elhagytuk a tavat Kalgenfurt-on keresztül vezetett az utunk, ahol épp az esti Rammstein koncertre hangolódott az egész város. No, nem úgy, mint ahogy felénk szokás - legalábbis az én emlékeim szerint -, itt a családok közösen, egyen fekete Rammstein pólóban, kedélyesen nevetgélve, sörözgetve sétálgattak a rendezett parkokban, utcákban. Még ránk is tekintettel voltak… A város után a Wörther See partján találtuk magunkat, ahol megint szemet gyönyörködtető volt a látvány, a Velden-ben lévő mini Monte-Carlo szegény negyedről nem beszélve. :-D Innen már csak egy hangyányira voltunk aznapi végcélunktól, a Faak am See parján fekvő kempingünktől. Azért, hogy ne legyen egyszerű a helyzet az utolsó 4 km-en volt még egy 23-25%-os emelkedő, ezzel koronáztuk meg a napunkat, a 178 km-rel és 1690 m szintemelkedéssel zártunk. A kemping egy képeslap volt, a tó hideg, frissítő vize, a partján a lemenő nap simogató fénye és a srácok vártak hideg sörrel! Az előző nap után igencsak más arcát mutatta a nap vége… méltó lezárásként jöhetett egy olaszos étteremben, magyar felszolgáló hölggyel a jó öreg pasta és a korsó sör, na meg utána a Giro összefoglaló! 

 

 

 

 

 

4. nap:

Ránk virradt az utolsó, „király szakasz” előtti teljes napunk. Az indulást követően könnyes búcsút vettünk ideiglenes útitársunktól, Petitől, aki nagyon nagy segítség volt az elmúlt két napban. Az elválást követően azt beszéltük Marcival, hogy a 3, 4 fő ideális létszám, szépen lehet, tudunk haladni, és mindig van, aki kicsit jobban van, tudja húzni a többieket. 
Az elmúlt 3 nap, a nyeregben töltött napi 8-10 óra kezdte kikezdeni a testemet. Nem ott, ahol elsőre gondolnátok. A jó nadrág aranyat ér (de nem úgy! :-D) és az irritációk elleni külsőleg használatos krém is jól szolgált, ülőgumó tájon egy csepp panaszom sem volt. Viszont a promó bringa, a 3T Racemax Exploro bármennyire is kényelmes volt, nem a sajátom volt. Próbáltam ugyan a saját bringám beállításait átrakni rá, de nem ahhoz voltam, vagyok szokva és ezek a hosszú napok elkezdtek meglátszani, kikezdték a testemet. Először a jobb térdkalácsom alatti ínszalag, majd achilesz, majd a bal oldali is elkezdte a jelét adni, hogy kezd sok lenni a terhelés és a nem tökéletes, nem a megszokott beállítás. Ahogy bemelegedett, az első 30-40 perc után elmúlt, de most a 4. napon már nem így tett. Ahogy telt az idő előbb a jobb lábamon jelentkezett a fájdalom, és ahogy gondolom akaratlanul, tudat alatt elkezdtem átterhelni a másik oldalra, úgy elkezdett ott is jelentkezni egy szúró, húzó fájdalom. De nem volt mit tenni, az utolsó előtti nap csak nem adom be a kulcsot!? Nem volt elviselhetetlen a fájdalom, de azért egyre fokozódott. A negyedik napra is 178 km és ca. 1280 m szintemelkedés jutott, ennek a nagy része az utolsó 50 km-re. Nem volt sétagalopp, de „a fájdalom csak a fejünkben létezik”, igyekeztem jelezni az agyamnak, hogy „köszi vettem az adást, tudom, hogy sok és nem frankó valami, elég a jelekből”… Ezen a napon átértünk Olaszországba és a Dolomitok kopasz és havas, festői hegycsúcsai szolgáltatták a „moziélményt”, igyekeztek feledtetni a testtüneteket… több-kevesebb sikerrel. A nap elején megbeszéltük Marcival, hogy ma megyünk, amíg tudunk, nem lesznek hosszabb megállók, rövid frissítőkkel, tápanyagpótlással nyomjuk meg az első 4-5 órát. Ennek meg is lett az eredménye, szépen haladtunk, annak ellenére, hogy Olaszországba érve egy masszív szembeszél fogadott minket. Az utolsó két órát fejben végig kellett küzdenem, egy mentális harc volt önmagammal. Egyrészt a fájdalom miatt, másrészt az útvonal is enyhén emelkedős szembeszeles volt, ahol úgy érzi az ember, hogy nyomja, nyomja, de nem halad… hosszúnak tűnt, de egyre közelebb volt a cél. Egy olasz kis településre beérve felvetődött az ötlet, hogy megállunk ott… de a filmbeillő főtéren egy hidegvizes kútból még megtöltöttük a kulacsainkat és tovább mentünk, nem volt már sok hátra, nem szerettem volna a tervtől eltérni, amit ma megtehetsz… ki tudja mi vár ránk másnap? Végül simán beértünk aznapi célállomásunkra, Dobbiaco-ba. Itt már nem kempingeztünk, mert a srácokat előre küldtük a busszal, a sátrakkal, hogy minél jobb helyet tudjanak foglalni a Fedaia-n. Jöhetett a „MasterCard bikepacking”! :-D Bevallom, én előző este kicsit a „cseh2-t néztem” a vacsoránál a megbeszélésen és nem vettem az adást, hogy itt már nem találkozunk a busszal, nem lesz váltóruha, semmi cucc… Megnyugvásomra Marci sem készült ilyenekkel, úgyhogy így kettesben sétáltunk be a Hotel recepciójára izzadtan, büdösen, koszosan, az út összes porával testünkön. Az elsőből sírás nélkül kipenderítettek, de két magyar gyerek nem fog kétségbe esni! A második hely már inkább a mi szintünk volt, de ott nem volt vacsi és reggeli a szobához, ezért megpróbáltuk a harmadikat ezzel szemben… ott volt a magyar igazság! A recepció és a személyzet, ellátás itt is fullos volt, de itt nagyon szívesen láttak bennünket és egyáltalán nem zavarta őket, hogy két elmeroggyant Budapestről indulva teker a Fedaia-ra, sőt! Mint kiderült a recepciós hölgy egy többszörös olimpikon, olasz színekben indult biatlon versenyen! Időben érkeztünk és Ati pont szökött 19. szakasz!!! Irány a bár! Óriás TV bekapcs, sör csapol, láb felpócol, indul a szurkolás!!! Hajrá Ati!!! Hihetetlen jó érzés, hogy magyar srácoknak tudunk szurkolni, szorítani és nem csak azért, hogy végig menjenek, hanem érdemben ott tudnak lenni, felvezetnek, szöknek, versenyeznek! A szakasz vége olyan volt amilyen, mi is csalódottak voltunk, de lesz ez még így se! A verseny után felkísértek minket a szobánkba, ahol megszabadultunk az út porától, de egy újabb kihívással kerültünk szembe, hogy a vacsorára a fürdőköpenyen kívül mit tudnánk felvenni. Marci ötlete szerint a bringás ruhát elvileg SOS ki tudják mosni és megszárítani a hotel szolgáltatása szerint. Bevallom én óckodtam tőle, mert a technikai ruházat csak 30 fokon mosható, a szárításról nem beszélve. Én elengedtem, saját magam mostam az aláöltözőm, zoknim, mezem, a nadrágot kihagytam, nehogy ne száradjon meg reggelig, mert akkor a betét csúnyán elbánhat velem. Marci is erre a döntésre jutott, amiben segített neki a hotel, nem tudták ilyen gyorsan vállalni a projektet. Az aláöltöző pillanatok alatt meg is száradt, úgyhogy kész is voltunk, a fürdőköpenyt lecseréltük kantáros „makkrafeszülősre” és áttetsző aláöltözőre felül. Lábbeliből a kényelmes, a hotel  „házipapucsra” szavaztunk, nekem jutott a női méret, alig lógott le a sarkam 2-3 cm-t! :-D Így elegánsan levonultunk az étteremben, Marci biztosított róla, hogy „nem lesznek ők sem túlöltözve”. Majdnem. A bejáratnál egy öltönyös, maszkos talpig úriember fogadott minket tisztelettel és kísért a helyünk, az asztalunkhoz. Első pillanatra keltettünk egy kis feltűnést, de Marci magabiztossága segített átlendülni a sztorin, úgyhogy elfoglaltuk a helyünket és elfogyasztottuk az 5 fogásos vacsoránkat.  Kellett a minőségi energiapótlás, bíztunk benne, hogy beépül holnapra…

 

 

 

5. nap:

Irány a Passo Fedaia – A királyszakasz!
A kellemes vacsora és az ágyban alvás után élmény volt felkelni. Reggel elfogyasztottuk hasonlóan minőségi reggelinket és elkezdtünk összekészülni. Volt bennem egy kis para a térdemet illetően, de masszíroztam, nyújtottam, „oltottam a tüzet”, ahogy lehet. A váztáskámban pedig ott lapult a vésztartalék, a tarthatatlan fájdalmak esetére való Cataflam. Reggel, ahogy felültem a bringára, éreztem, hogy nem romlott a helyzet, de jobb sem lett, mint amilyen előző nap végén volt, ezért, és az előttünk álló 78 km-re jutó ca. 1300 m szintemelkedés miatt úgy döntöttem, beveszem a csillapítást, nincs mire várni. És jól döntöttem. Az első 20-30 perc ugyan azzal a szúró fájdalommal telt el, aztán akcióba lépett a tünetkezelés és enyhült, majd teljesen megszűnt a fájdalom, újra átadhattam magam a végtelen tekerés örömeinek! És volt minek! Ez volt az én terepem! Az első mászás még csak bemelegítés volt a napra, 1200-1300 m magasról felmentünk 1600 m köré onnan visszagurulás a völgybe 1200 m-re, majd irány az első csúcs, a passo Falzarege 2105 m. Jó kis mászás volt, szűk 1,5 óra, ez a nekem való! Néhol 15-17%-os részekkel, ez a nekem való! Lábfájdalom megszűnt, megérkeztek a magas hegyek, hosszú emelkedők, lehet pörgetni felfelé, megérkeztem, itthon vagyok! :-D Szép tempóba fel is értünk a csúcsra, gyors öltözés, fotó, aztán gurulás lefelé, pont 30 perc lejtmenet! Visszagurultunk 1080 m környékére és a völgyben oda értünk vállalásunk és a 105. Giro d’Italia utolsó hegyi szakaszának emelkedőjéhez, a passo Fedaia lábához! Itt már az uniformisukban büszkén feszítő csendőrök biztosították a forgalmat, „továbbhaladás csak kerékpárosok részére!” Elkezdődött a „jutalomjáték”! :-D Sajnos nem vagyok egy Hemingway így nem tudom megfelelően szavakba önteni az érzést, amit ott, azon a 10-12 km-en keresztül éreztem. Tekertem, figyeltem a tekerésre, légzésre, aztán szép lassan hatalmába kerített valamiféle eufórikus érzés. A közös tekerés, a szurkolók egyre növekvő tömege az út szélén és az elmúlt 4,5 nap élményei, lassan lepörögtek a szemem előtt, a fejemben… Közben már az út sem volt olyan nehéz, hiába volt átlagban 10-12%-os, néhol 15% az emelkedés mértéke, nem fájt, nem éreztem fáradtságot, csak vitt a szívem és vészesen fogytak a kilométerek. Egyre feljebb, egyre többen, egyre jobban fokozódott a hangulat, a hollandok verették a techno-t, vedelték a sört, a baszkok dettó, nagy csapatokban énekelve ünnepeltek, csinálták a hangulatot az út szélén, festették az aszfaltot, biztattak minden őrült bringást, aki elhaladt előttük, osztogatták a sört. Ezekből mind jutott nekünk is! Marci ananásszal én egy dobozos sörrel lettem gazdagabb, a csúcson majd jól fog jönni! :-D Aztán egyszer csak feltűnt egy piros tetejű, 3T grafikájú sátor teteje a céltól olyan 1300 m-re… Megelőzött egy monti e-bike-kal egy srác, csak gurulgatott felfelé, őt még visszalószoltam, aranyosan rám mosolygott, tudta, ha odalép végem, de nem tettei, így kicsit kiélvezhettem a diadal pillanatát! Ekkor mögöttem egy ismerős hangra lettem figyelmes, a Marciéra, aki a nevemet kiabálta, hogy hova megyek? 
„Állj Béláim! Rá to’tuk, tú’ to’tuk! Szóval a nagy lósz végén vissza kellett fordulnom és akkor vettem észre a sátornál a kis csapatunk „jó munkás ember” felét magam előtt, mögött, Bencét, Kristófot, Robit, akik a kameráikkal a kezükben éppen megörökítették a pillanatot. Nem esett jól megállni… 

Nagyon vegyes érzelmek rohantak meg. Volt ebben öröm, hogy sikerült, megérkeztünk, gond nélkül, a terveinknek megfelelően teljesítettük a kitűzött célokat. Dolgozott bennem az adrenalin, pörgött volna még a lábam, mentem volna még tovább, nem szeretném, hogy vége legyen! De itt a vége, a sátortól még kb. 800 m volt, ahonnan már kezdődtek a kordonok, onnan már a bringásokat is visszafordították. Jöhetett a pacsi, az ajándék sör, a gratulációk. A MAGYAR KANYAR-ban egész jó kis csapat verődött össze, külön NAGY PACSI A NAGYKANIZSAI SRÁCOKNAK, akik a saját kocsival, sátorral, molinóval kísérték a Giro-t, nyomták a zenét, a grillt, a sört és ezzel nagyban feldobták „a Kanyar” hangulatát! Köszi-pacsi! ;-)

A megérkezés után minden olyan gyorsan történt, átöltözés, fotók, grill a srácoktól, mellé a sör és már jöttek is a hírek, hogy szökések vannak, először MVP próbálta szétszedni a sort, de az esélyesek együtt, itt fognak dönteni. Aztán megjelentek a helikopterek a völgyben – furcsa érzés volt lefelé nézni egy lebegő helikopterre – utánuk, alattuk az első bringások, Covi a szökevény. Nagyon felemelő volt azt személyesen átélni, amit eddig csak a TV-ben láttam, és mindez kiegészítve a hosszú út adta élménnyel, leírhatatlan, hogy önmagamat idézzem. Mindenkit csak biztatni tudok arra, hogy ha bringázik, érdekli a bringázás legfelső kategóriája és nem csak nézni szeretné, de egy kicsit át is élni az igazi nagy hegyek adta tekerési élményt, akkor egy autós kiutazással érdemes bevállalni akár egy hosszú hétvégét is 3-4 napot itt az északi részen. Maradandó élmény lesz, ezt biztosan állíthatom! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A túráról készült egy rövid videó is, ami itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=PWE8OdKoQjQ

Az oldal tetejére